Régiség vásár, flottakezelés, zene és lelki segély egy helyen!

Szeretek színes egyéniségeket megismerni, mert mellettük sosem unalmas az élet. Ezek általában életművészek, és a látszat ellenére, egyszerre több lábbal állnak a földön, mint azt elsőre gondolná az ember. Ugyanakkor még sem ritka az, hogy a művészek elvontabbnak és életképtelenebbnek tűnnek társaiknál, az átlagembereknél, és erre nagyon érdekes magyarázatot találtam. Általában az átlagember nem tudja és nem is akarja beleképzelni magát más emberek helyzetébe, éppen ezért nem is képes azt elfogadni, hogy létezhet más felfogás is, mint az övé, és nem tudja azt sem elképzelni, hogy az általa és a társadalom által felállított, képzeletbeli, korlátozó szabályok nélkül is képes az ember ember maradni, és nem mindig szükséges azt az ebet a karóhoz kötni. Mivel ilyen élettel nagyon nehéz bármit is másképp tenni, mint ahogyan azt a külső dolgok megkövetelik, ezért az ilyen emberek szemében egy művész lelke, élete egyenlő a káosszal és az értelmetlenséggel. És én nagyon örülök, hogy nem vagyok ilyen, mert habár nem tartom magam művésznek, mégis valahol az vagyok, és főleg nyitott az ilyen emberekre, mert hiszem azt, hogy az ő szemüvegükön át sokkal érdekesebb a világ, mint ahogyan azt a szürke, hétköznapi ember megélheti.

Nincs is jobb példa erre, mint hogy adjak egy apró, részletező leírást az egyik ilyen zenész társamról, Laliról. Lalival az egyetemen ismerkedtünk meg, ahol is esztétikát tanult, amivel azt hittem, hogy soha nem fog tudni mit kezdeni. Már az egyetemi éveink alatt zenélgettünk együtt, pedig akkor még nagyon más irányokat képviseltünk, de mostanra valamelyest összecsiszolódtunk.  Nagyon jó gitárosnak ismertem meg, akivel buli volt az egyetemi három év, miközben a tanulmányai is olyan kimagaslóan jó eredményeket mutattak, hogy el sem hittem néha, hogy nincs esetleg egy egypetéjű ikertestvére, akivel osztoznak ezen a kettős életen. Lali édesapja viszonylag korán elhunyt, viszont egész életében keményen dolgozott, így Lalira hatalmas vagyon szállt már a húszas éveink elején, többek közt a pesti rakparton egy gyönyörű szecessziós palota és egy flottakezeléssel foglalkozó közepes méretű vállalat. Mivel okos emberről beszélünk, azonnal meglátta a lehetőséget mind a kettőben, így a flottakezelést egy közgázos haverjára és a szakértelmére bízta vezetői szinten, de a tulajdonrészét megtartva, ezzel biztosította azt, hogy a jónak számító bevétel fedezze a hobbiját, ami egy komplett antik, régiség piac kialakítása volt ebben a palotában. Ennyi hobbival és ennyi energiával rendelkező ember szinte hihetetlen, hogy létezik a világon, mégis szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerek legalább egyet. A flottakezelés egyre jobban dübörgött, hála a barátjának, aki valóban magasra tornázta a céget egy képzeletbeli ranglétrán, valamint a kezdetiekben számolt antik bútor és csetresz beszerzés sem terhelte meg a bevételi számlát olyan mértékben, mint arra a legrosszabb esetben számítottak. És azt mondanom sem kell, hogy mindeközben persze a zenei karrierben sem volt leállás, sőt, az örökölt ház legtetején folytonos volt a buli és a koncertezés már akkor is. Én pedig csak feleannyi energiát szerettem volna a mindennapjaimba fektetni, mint amennyivel Lali mocorgott. Pláne, amikor kiderült, hogy Lali már annyira unatkozik ezek mellett, hogy beiratkozott ismét egyetemre, csak ezúttal egy fokkal kézzelfoghatóbb terveket tűzött ki célul, ugyanis pszichológus szakra jelentkezett. Az indok pedig az volt, hogy  a régiség vásár és a koncertszervezés közben rengeteget kellett pultoznia, és egy jó pultost már csak egy hajszál választ el egy jó pszichológustól, így belevágott hát abba, hogy azt az egy hajszálat is eltűntesse.

Már csak fél év van hátra az egyetemből, de még egy kicsit sem izgul az államvizsga miatt, teljesen pozitív és a sok tanulás mellett még most is kézben tartja a dolgokat. Egy igazi zseni a srác, tapsot neki!