Licitháború a képernyő előtt

Rajongok az egyik tudományos csatornáért, amelyen megy egy műsor, amelyen nem használt raktárokat vásárolnak befektetők, és az értékét továbbadják lehetőleg haszonnal.

Mindig elképedve látom, hogy Amerikában mennyien bérelnek ilyen raktárakat, és mekkora értékeket tárolnak benne. z már persze számomra még inkább felfoghatatlan, hogy ha valaki nem fizeti a bérleti díjat, akkor miért hagyja az összegyűjtött kincseit magára. Minap az egyik adásban egy motoros csizmára bukkantak, ami már antikvitás számba ment és roppantul értékes volt. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért érhet egy ilyen csizma ekkora összeget. Azt tudni kell a tengeren túlról, hogy az ott élők rajonganak szinte bármilyen sportért, és már-már istenítik a nagyobb sportolókat. Legyen szó akár amerikai fociról, akár krikettről minden sportágnak hatalmas szurkolótábora van, és e táborok tagjai megpróbálnak minél több kegytárgyat begyűjteni kedvenc játékosaiktól. Vannak olyan játékosok persze, akik életük során hatalmas karriert futnak be, több millió dollárt felhalmozva és ikonjai lesznek egy-egy sportágnak. Pont így járt a műsorban látott motoros csizma hajdani tulajdonosa is, aki természetesen alá is írta csizmáját, mielőtt azt egy rajongójának átnyújtotta volna. Szegény versenyző nem is tudta, hogy mekkora pénzösszeget hagy majd maga után ez a csizma, hiszen ,amikor a kézjegyét rátette, még nem volt ünnepelt és befutott sztár. Ellenben miután híres lett, az általa szignózott ereklyék ára rögtön az egekbe szökött, ami persze jót tett a gyűjtőknek, hiszen szinte egy csapásra gazdagok lettek. Itt jegyzem meg, hogy elképesztő társadalomban élünk. Egy-egy használt tárgyért képesek vagyunk vagyonokat fizetni, míg egy új dolog kapcsán akár törekszünk a minél alacsonyabb vételáron megszerezni. Számomra rettentő furcsa, hogy valaki birtokol egy igen értékes tárgyat, majd elfelejtkezik róla és egy raktárba rakja évekre, vagy tíz évekre. Persze a szerencsés megtaláló ilyenkor nem győzi számolni a pénzt, amit egyetlen üzlettel keresett. Bár igen csak nagy a rizikó e fajta pénzkeresésben, hiszen van egy perce szemre venni az eladó raktárt, amire aztán ajánlatot tesz. Nem is tudom, hogy nekem sikerülne e vajon bármi hasonló pénzkereseti formában érvényesülnöm. Itthon Magyarországon tudtommal nincs lehetőség arra, hogy elhagyatott raktárakat aukció formájában felvásároljunk a tartalmával együtt, bár elképzelhető hogy a hazai tárolókban is találnánk rendkívül értékes és felbecsülhetetlen antikvitásokat.

A műsor tanulsága számomra mindig az, hogy nagyon meg kell, gondoljuk, mi az amit kidobunk és mi az amit nem, hiszen akár egy ütött kopott motoros csizma is érhet dollár ezreket, amiről az eldobás pillanatában nem is tudunk. Ugyan nem tudom, mennyire lehet megszerkesztett ez a tévéadás, és mennyire nem, de mindig érdekelt, hogy hogyan lehet megtanulni azt a szakmát, amikor egy tárgyra ránézve megmondjuk az értékét. Hiszen a képernyőn látott férfiak és nők szinte mindig egyetlen pillantásból feltudják mérni, hogy mi mennyit ér, mekkora piaca van neki, és milyen könnyen tudják majd eladni a talált kincset. Például a csizma is, amit láttam pillanatok alatt elkelt, és jóval magasabb áron, mint ahogyan a raktárt felvásárolták. Habár az én életemben valószínűleg erre sosem lesz alkalmam, még is szerencsésnek mondanám magamat, ha egyszer részt vehetnék egy ilyen aukción, már csak az izgalom és az élmény kedvéért is.