Kincset találni mindig öröm

Imádom a régiségeket, mindent szeretek, ami az ötvenes évek előttről származik. Rengeteg kiállításra és aukcióra mentem már el, és nagyon sok pénzt hagytam ott mindenféle ereklyére, amely persze csak nekem okoz örömet, hiszen a családom ezt egy nagyon furcsa hóbortnak tartja, arról nem beszélve, hogy elképesztően drágának is. Mondjuk, ez utóbbiban van némi igazság, hiszen lassan egy ház ára van már különböző antikvitásokban, amelyek lehet nem is lesznek olyan értékesek a következő generáció számár már, mint amennyire értékesek voltak számomra.

kenőzsír

Ha veszek valami régiséget, akkor mindig próbálom kinyomozni a történetét. Számomra sokkal többet ér egy tárgy, ha őriz magában valamilyen emléket, ha tapad hozzá vár, vagy bármilyen furcsa ármány, vagy szerelem, vagy bármi, ami a történelmet befolyásolhatta, még akkor is, ha az csak egy család életében volt mérvadó. Persze időnként én is továbbadok szeretett régiségeimen, hiszen lassan már nincs helyem hol tárolni a kincseimet. Sajnos a feleségemmel nem értünk egyet a lakás berendezésén, hiszen Ő a modern, minimál, stílust szereti, én meg ugye a régiesebb, polgári berendezésért vagyok teljesen oda. Viszont mivel leginkább ő takarít, ezért kiszorultam a garázsba, ahol már egy teljes szentélyt sikerült létrehoznom a kincseim segítségével. Eddig különböző apróbb tárgyakat vásároltam, mint szobrok, festmények, vagy hasonlók, most azonban nagyobb fába vágtam a fejszémet. Amerikából sikerült vásároljak egy 1950-es Plymouth Fury-t. Erről a modellről tudni kell, hogy egy időben álomautó volt a tengeren túl, és Európába nem is nagyon hozták be. Persze ezek az autók szinte vagyonokba kerülnek, már persze, ha olyan modellek, amelyek működőképesek, és lehet velük hasítani az országutat. Az én autóm természetesen nem ilyen lett, hiszen azt képtelenség lett volna kifizetni, nem is beszélve arról, hogy akkor a feleségem valószínűleg elvált volna tőlem. Így mikor tréleren megérkezett a Fury-m majdnem elsírtam magamat, annyira csúnya és rozsdás volt szegény. Az elhatározásom az volt, hogy felújítom és eladom, mint ahogy azt különböző televíziós műsorokban teszik. Egyedül azzal nem számoltam, hogy szinte lehetetlen idehaza alkatrészt találjak hozzá. Minden esetre megkezdtem a munkát. Először is rendbetettem a kasznit. Lecsiszoltam a rozsdát, és színre fújattam, hogy gyönyörű piros-fehér pompában virítson a garázsomban. Ezután jöttek a motorikus problémák. El kellett érjem, hogy a motor beinduljon, amihez mindent, de mindent át kellett takarítani, és szűrőket meg gyertyákat vásárolni. És persze ott voltak a csapágyak. Olyan régi csapágyak voltak rajta, hogy majdnem vésővel kellett kiszabadítani őket. Nem kevés kenőzsír kellett hozzá, hogy újra működőképesek legyenek, és ne darálják le egymást gyakorlatilag az első beindításnál. Persze ez nem ment egyik napról a másikra. Tényleg minden egyes alkatrészt le kellett porolni, át kellett törölni, bezsírozni és a helyére tenni. Soha nem hittem volna, hogy egyszer elkészülök, és igazság szerint majdnem feladtam az egészet, mert rengeteg pénzem ment el rá. Miután kész lettem a motortérrel, az elektronikára álltam rá, és megcsináltam szépen mindent a lámpáktól a rádióig. Szörnyen aprólékos munka volt, olyan, amit sose lehet abbahagyni, hiszen mindig van még egy kis hiba, egy utolsó simítani való rajt. De egy év kitartó munkája, és rengeteg utána olvasás után eljött a nap, amikor beindítottam a Fury-t és kigurultam vele az udvarra. Csodálatosan duruzsolt, és rettenetesen szépen mutatott a napsütésben. Egyből beleszerettem. Sajnos nem tarthattam meg sokáig, mert hamar felfigyelt rá egy gazdag szomszédom, aki olyan vételi ajánlatot tett rá, amit nem tudtam visszautasítani. Néha látom vele elhajtani az utcában, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy igen ebbe a csodába az én kezem munkája van, és tettem bele még a kenőanyagot és a porlasztót is!